A projektről | About the project


- for English translation please scroll down -

Az utóbbi években - ahogyan az emberek érzékelni, tapasztalni kezdték a természettől egyre távolodó civilizált élet hatásait - sokakban feltámadt az igény arra, hogy az életük több területén egy eltérő értékrendet, irányvonalat keressenek. Ehhez az igényhez egyfajta humanista gondolkodás is párosult. A mesterséges helyett a természetes, a távolság helyett a közelség, az elidegenedés helyett a kölcsönös odafigyelés, tolerancia felé fordulnak. Ehhez a társadalmi tendenciához szorosan kapcsolódik a baba- és gyermekhordozás, melynek népszerűsége - nem véletlenül - napról napra növekszik.

Eredetét tekintve a baba- és gyermekhordozás ősi tevékenység, a természetközeli népeknél. A világ több országában a mai napig tradicionális módja a dedek szállításának, ám ezen túl is fontos a családok életében. A különböző anyagokból (bőr, szőrme, szőttes anyagok, stb.) készített hordozó eszközök segítségével például a szülők úgy végezhetik mindennapi tevékenységüket, hogy nem kell egyedül hagyniuk gyermeküket, közben akár táplálhatják is őket. Máshol a nagyobb testvérek feladata a kisebbek hordozása, míg a szülők munkájukat végzik.

A babahordozás Magyarországon és más európai országokban is régi hagyományokra tekint vissza: „tácsi: keskeny, hosszú vászonlepedő, amellyel az anya magához köti gyermekét, amikor a háztól távolabb, pl. a mezőre viszi. A csecsemőt haránt irányban, arccal maga felé fordítva helyezi keblére, majd a tácsival mindkettőjüket többször körülcsavarja, bepólyálja. Egyik vállán is átveti a tácsit, amelynek szélessége 60–70 cm, hossza 200–250 cm. Az 1–3 éves kisgyermeket kötik ilyen módon a hátukra (tácsilják) fel. Ünnepen díszesebb, finomabb tácsit használnak, amely összhangban áll az ünnepi viselettel. Két végén szőttes vagy hímzett díszítmények láthatók. – A tácsi a magyar nyelvterület északi részein ismeretes, ahol az asszonyok legfőbb szállító, cipekedő eszköze a vászonlepedő (→ batyu). Legtovább Abaúj és Zemplén területén maradt fenn, a zárt hegyi falvakban egészen napjainkig. Elnevezései közül említést érdemel a hajtka, a lepüdző, a póka, tácsi-póka és a tacska. Utóbbi a 19. sz. végén a gömöri-borsodi barkók körében volt ismeretes. A 20. sz. elején kiszorult, de négyszögletes lepedővel később is szállítottak kisgyermekeket hasonló módon. A tácsi napjainkig ismeretes a szlovákoknál végig az É-i Kárpátokban. Látható még a vándorló életmódot folytató cigányoknál. Hasonló ruhadarab igen elterjedt számos afrikai, D-ázsiai népnél is. A középkori Itáliában is megvolt. Egyaránt szerepel Giottónak az Assisi San Francesco altemplomában (1290-es évek vége) és Padovában a Cappella degli Scrovegniben (1304–1306 között) festett Menekülés Egyiptomba jelenetén. Különösen az utóbbin figyelhető meg jól a keskeny, keresztben futó szőttes csíkokkal díszített, nyakban megkötött kendő. – Hazánk egyes vidékein (Hont, Börzsöny-vidék) a hátikosár (baszatyi, szatyor) is szolgált a kisgyermek szállítására. A hátikosárban való gyermekvivésre a Képes Krónika (1360 k.) szolgáltat példát a hunok bejövetelét ábrázoló képén, itt egy férfi visz hátán kosárban két kisgyermeket. – Irod. Valló Albert: Tót jövevényszók (Magy. Nyelvőr, 1904); Bednárik, R.: Časopis Muzeálnej Slovenskej Spoločnosti (Martin, 1950); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Baran, L.: Transport in Czechoslovakia as an Ethnographical and Social Phenomenon (Land Transport in Europe, København, 1973).” /Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon/
Az első babakocsi hivatalosan 1733-ban készült, ezelőtt különböző módokon szállították a kisbabákat, kisgyermekeket. A babahordozás nem véletlenül került újra az érdeklődés középpontjába: az életkörülmények, társadalmi igények aktualizálták és igazolták használatának létjogosultságát, sőt, szükségszerűségét.

Ahogy a mondás tartja: „ahány ház, annyi szokás” – ez igaz a hordozásra is. A hordozás okai, körülményei és módjai változatosak lehetnek. Sok védőnő, gyermek- és ortopéd orvos ajánlja, akár bizonyos egészségügyi problémák kezelése esetén is. Általánosságban elmondható, hogy a hordozás a szülőknek, a babáknak és gyerekeknek is sokat nyújt, lelki, fizikai, biológiai és szellemi szempontból egyaránt.

Lényeges különbség a régi idők szokásaihoz képest, hogy ma már nem csupán családi kereteken belül működő tevékenységről beszélhetünk: a hordozás szakmai, közösségi és szubkulturális jelenséggé avanzsált. A szakszerű hordozást hordozási tanácsadóktól sajátíthatják el a szülők, szervezett eseményeken, hordozós klubokban találkozhatnak egymással. Jelenleg Magyarországon is több városban működnek ilyen klubok, az internet segítségével pedig egymással nemzetközileg is kommunikáló, aktív szülői közösségek alakultak ki, melyekben fontos szerep jut a közösség építésének, és egymás támogatásának is, valamint tapasztalatokat cserélnek a hordozást és a kapcsolódó témákat illetően. Ez nem kizárólag online kapcsolattartást jelent, hanem személyes találkozók, programok, hordozós események szervezését is (konferenciák, kiállítások, expok).

A hordozás jelentősége többek között abban is rejlik, hogy jól alkalmazkodik a szülők és gyermekeik mindennapjaihoz. Lehetővé teszi, hogy ha úgy adódik, a szülőnek ne kelljen választania gyermeke társasága és bizonyos tevékenységek között, melyek a háztartási feladatoktól kezdve a szabadidős elfoglaltságokon keresztül az élet számtalan területét érintik. Természetesen a hordozás önmagában nem oldja meg a szülői lét minden problémáját, de vannak helyzetek, melyeket jelentősen könnyebbé tesz.

A Carry Me Project 2014-ben indult azzal a céllal, hogy a hordozást, mint rendkívül sokrétű és sokoldalú szubkulturális jelenséget, a hordozós hétköznapokat és ezeket a hétköznapokat megélő embereket (elsősorban szülőket és gyermekeiket), illetve a jellemzően hordozás közben is művelhető tevékenységeket bemutassam a fotográfia eszközével.

A képi megfogalmazást tekintve egyszerűségre és relatív tárgyilagosságra törekszem. Kifejezetten a hétköznapi, átlagos, megszokott, olykor rutinszerű tevékenységek, jelenetek érdekelnek, melyeknek elsősorban a résztvevők és az általuk végrehajtott cselekmény, vagy az általuk megélt helyzet állnak a középpontjában. A képeken hús-vér szülőket és gyermekeiket látjuk, akik számára – sok más dolog mellett – a hordozás is az életük része. A jelenetek időtlenek, akár most, vagy bármikor máskor is történhetnének. Jellegzetesek, néha sablonosak is, melyeket a szereplők alakítanak valóságos és egyéni történetté.

|

In the last few years, as people began to percieve and experience the effects of the civilized life receding from nature, a need of new value systems and directions arised in many of them. This need is accompanied by a kind of humanist thinking. Natural instead of artificial, closeness instead of distance, mutual care and tolerance instead of alienation. Babywearing is closely related to this social tendency, its popularity – not by chance – is growing every day.

In terms of origins of babywearing is an ancient activity among native people. It's a traditional way of transporting children in several countries worldwide, but it's important in family lives in other aspects as well. Carriers made of different materials (leather, fur, woven fabrics, etc.) help parents to make their everyday work without leaving their children alone, they can even be fed while carrying them. Elsewhere, carrying the small children is the task of bigger brothers or sisters, while parents are doing their job.

Babywearing has long traditions in Hungary and other European countries too: 'tácsi: a narrow, long canvas sheet, by which mother bounds her child to herself when she takes the infant far from the house, for example to the field. She puts the child transversely, with his face towards her bosom, then she binds themselves with the tácsi several times. She also takes the tácsi over one of her soulders. It has a width of 60-70 cm, length of 200-250 cm. They bind ('tácsilják') 1-3 year old children on their backs in this way. On festivals they use a more ornamental, subtle tácsi, which is consistent with the festive wear. Woven or embroidered embellishments can be seen on both ends. – The tácsi is known in nothern parts of the Hungarian language area, where the main supplier and carrying equipment of women is the canvas sheet (→ batyu). It maintained the longest in the area of Abaúj and Zemplén, in closed mountain villages even until present days. Other names worth to mention: hajtka, lepedüző, póka, tácsi-póka and tacska. The latter was known in the end of the 19th century among the Barkos living in Borsod-Gömör. It lost ground at the beginning of the 20th century, but small children were similarly carried by rectangular sheets later as well. The tácsi is known by Slovakian people along the Nothern Carphathians until present days. It's also used by Roma people who pursue wandering way of life. Similar cloth is widespread in many African, South-Asian nations too. It can be also found in medieval Italy. It appears on both of the Escape to Egypt scene of Giotto's paintings, in the crypt of San Francesco (late 1290's) and in the Cappella degli Scrovegni, Padua (between 1304-1306). The narrow cloth bound around the neck, decorated with woven stripes running crosswise can be particularly well observed in the latter. – In some regions of Hungary (Hont, Börzsöny-region) it was the back basket (baszatyi, szatyor) that was designed to carry small children. For child-carrying in back baskets the Illustrated Cronicle (1360 k.) provides an example on the picture depicting the arrival of Huns, where a man carries two small children in a back basket. – Literature: Valló Albert: Tót jövevényszók (Magy. Nyelvőr, 1904); Bednárik, R.: Časopis Muzeálnej Slovenskej Spoločnosti (Martin, 1950); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Baran, L.: Transport in Czechoslovakia as an Ethnographical and Social Phenomenon (Land Transport in Europe, København, 1973).' /Source: Hungarian Ethnographic Encyclopedia/
The first official stroller was made in 1773, before that babies and small children were transported in different ways. It's not an accident that babywearing is again in the center of attention: living conditions, social needs updated and proved its raison d'etre, moreover its necessity.

As the saying goes, „there’s no accounting for taste” – this is also true for babywearing. The reasons, circumstances and ways of babywearing may be various. It is recommended by many health visitors, pediatric and orthopedic doctors, even when treating some kind of health problems. Generally speaking babywearing offers a lot to parents, babies and small children as well, in both psychological, physical, biological and mental aspects.

The major difference compared to old customs that we can not only talk about an activity operating within a family: babywearing turned into a professional, social and subcultural phenomenon. Parents can learn professional babywearing with the help of babywearing advisors, on organized events, they can meet each other in babywearing clubs. Currently there are clubs in several Hungarian cities, and with the help of the Internet a lot of active, internationally communicating parenting communities evolved. Building the community, helping each other, changing experiences are important functions of these groups. They don't solely communicate online, but also organize personal meetings, programs, babywearing events (conferences, exhibitions, expos).

The importance of babywearing (among others) is that it fits neatly into the everydays of parents and children as well. Parents have the opportunity that in some cases they don't have to choose between their children and certain activities, including household tasks, leisure activities and myriad other aspects of life. Of course babywearing does not solve all the problems of parenthood, but there are situations that are significantly easier with it.

The Carry Me Project started in 2014 with the aim to present babywearing, as an extremely diverse and versatile subcultural phenomenon, the everydays of babywearing, the people (especially parents and their children) expriencing these days, and the typical activities that can be done while babywearing with the tool of photography.

Visually I'm seeking for simplicity and relative objectivity. I'm especially interested in the everyday, average, normal, sometimes routine activities and scenes, with primarily the participants and their performance at the center. We see flash-and-blood parents and their children in the photographs, who – among a lot of other things – have babywearing as part of their lives too. Scenes are timeless, they could happen now, or at any other times. They are characteristic, sometimes even stereotypical, it's the participants who shape them into real and personal stories.